Már anakronisztikusnak számít a Mindenki című filmről bármit is írni. Mindenesetre leírom, hogy mit gondolok, ugyanis az általa felvetett valódi, és egyben félreértett probléma globális léptékű. Sajnos, nem filmszakmabeli lévén, nem a különféle filmes eszközökről vagy az Oscar-díj kiérdemléséről írok, hanem szinte csakis a történetről és az általa érintett fő, a nyugati civilizáció romlásának gyökeréig hatoló problémáról.

Természetesen: örülünk, magyar Oscar-díj. Bár semmi ráhatása nincs a magyar boldogulás jövőjére, a magyarok reputációjára; nem közös siker; maga a díj értéke nem sok, ha már olyan filmek is Oscart kaphatnak, mint a [nagyon hosszú felsorolás]; stb. Lehet sokat panaszkodni bármilyen formában, azért ennek mégiscsak örülünk, hiszen egy közülünk való stáb nagy sikereket ért el. Ráadásul feltehetően ők tényleg meg is érdemelték: a háttér lobbikról, vagy éppen annak nem-létéről nincsenek információim, szakmailag feltehetően teljesen rendben volt, és a történet is megnyerő. Cuki kisgyerekek kiállnak az igazukért a gonosz, fasisztoid tanárnővel szemben - és ebbe a történetbe, részben a sajátos atmoszférájának ('80-as évek, lepukkant, normális lelkületű emberben szorongató nosztalgiát árasztó iskolai épület, az uniformis, stb.) köszönhetően nagyon sok képzet-ruhát lehet illeszteni erre a film-fogasra. Gyűlölt órák, gyűlölt intézmények, gyűlölt közoktatás, gyűlölt pedagógusok, elfojtások, komplexusok; rossz gyerekkor, rossz rendszer; az ország balsorsa, stb. Jól lett tehát kitalálva, mert a jó műalkotások ismertetőjegye számos esetben (de semmiképp sem egyedüli vagy kielégítő vagy akár elégséges feltétele) a megosztó tartalom. A Besütizve című film katasztrofális. Ne nézzétek meg, csak példának hoztam fel, ugyanis kiváló példa ide: nem megosztó, mert egyöntetűen ki lehet róla jelenti, hogy egy rakás sza(ha)r(óz). Az ötödik pecsét sem megosztó, mert határozottan megállapítható, hogy egy remekmű. De vegyes érzelmeket kelt mondjuk a Twin Peaks. Sokan imádják, de legalább ennyien irtóznak tőle - és, ha nem is ilyen széles spektrumon, de többpólusú fogadtatás követi a legtöbb műremeket.

Azonban a megosztás tárgyát szinte mindenki félreértette, mert nem vetették fel az alapvető kérdést, pedig ott van a néző orra előtt, rögtön a film első 2 percében. A témák az alábbiak voltak: a tanárok felháborodtak, hogy a film egydimenziósan jeleníti meg az általános iskolát, a tanárokat, és így tovább. Többen azon értetlenkedtek, hogy jó film ez, de Oscart azért nem érdemelt volna. A fő kérdés végül az volt, hogy jól tették-e a diákok, amit tettek, vagy sem? Svédországi út versus a méltányosság kiharcolása. Taroló siker versus a jóleső bosszú. Lázadás versus elnyomás, ami nemzetünkbe az elmúlt fél évezred során kódolva lett, ezért lehet még mindig politikai tőkét kovácsolni megemlékezésekkel az elbukott forradalmaink (forradalom? többes szám?) alkalmából.

Az, hogy nem vette észre senki a fő problémát, nagyon jól jellemzi az egész társadalmi gondolkodást, ugyanis nem vették egészében szemügyre. A vitában résztvevők csupán a tanár-diák konfliktusra koncentráltak. De ki vagy kik vannak még a történetben, ha csak fél perc erejéig is? Vajon azért nem tűnt fel senkinek, mert már hozzá vagyunk szoktatva a "láthatatlan kéz" és a paternalizmus ideológiájához? Vagy csak ennyit számít, hogy ha valami/valaki rövid ideig szerepel, akkor már nem is fontos? Ennyire csak arra figyelünk, ami sok, ami elénk van tolva, ami látszódik? Elszoktunk, elszoktattak minket a nüanszoktól? Sok mindent bele lehet magyarázni, a lényeg: senki nem beszélt a szülőkről és az igazgatóról! Minden rajtuk múlt. Ők tették ki a konfliktusnak a diákokat és a tanárnőt. Az egész bonyodalom annak köszönhető, hogy az igazgató mindenkit látni akar a kórusban. A szülő tolja be oda a gyerekét. A cím egy be nem fejezett mondat: "Mindenki[nek joga van ehhez/ahhoz, jelen esetben énekelni/feleselni/egyet nem érteni és ezt hangoztatni, stb]". Legalábbis ez volt az alkotói szándék és a fogadtatás is. Pedig, ha ezzel arra utalt volna, és úgy lett volna felvéve, hogy "[Az igazgató, helytelenül] mindenki[nek egyenlő jogokat biztosít]", és így is értették volna meg az emberek, akkor telitalálat lett volna. Így viszont csak tovább dübörög a veszélyes tájak felé haladó korszellem. Azt akarja mondani és ezzel is helyeseltek: igen, nem azonos képességű gyerekek énekeljenek együtt! Igen, minden szülő minden gyerekét tolja csak nyugodtan, akármennyire tehetséges! Ne legyenek különféle csoportosulások, ne legyen kezdő-haladó-profi énekcsoport sem, legyen mindenki együtt. De miért? Ebben megint csak, akár intenciózusan, akár nem, de találó a film  atmoszférája: a szocializmus. Sajnos ennek az igáját nyögjük ma is. Internacionális, egyenlőség-elvű, egybeolvasztó eszme. Ne tűnjön ki senki, mindenki csinálja. Ne legyen siker, ne legyen 1300 km-es utazás Európa egyik (akkoriban ráadásul a multikulti által még szét nem vert) gyönyörű városába, hanem mindenki együtt énekeljen közepes módon. Szerencsétlen tanárnő a helyzettel nem is tudott mit kezdeni. Nyilván nem volt szép dolog tőle, de kirúgni (mivel a főnöke elvárja tőle az ellenkezőjét) nem rúghatta ki a gyerekeket a csoportból. És a végeredmény mi lett? Az, amit a szocializmusban is megtapasztalhattunk, és ami felé ma is tendál a világ: a nagy semmi, tátogás. Még csak vegyesre sem sikerült az előadás, hanem a nagy semmi történt és bukás. Ez a következménye a nagy eszmék, a nagy emberek megdöntésének, és ez a következménye a véleményszabadságnak, a tradíció lerombolásának, az egybeolvasztásnak, a kényszerített egyenlőségnek.

Sajnos itt véget ér a film, mint minden happy-end-es (happy-end?) alkotás. Pedig a következmény lett volna csak az igazán izgalmas! Valószínűleg az igazgató megrótta a tanárnőt, akinek ezek után tanítania kellett a jó énekeseket a tehetségtelenebbekkel együtt, a nyugati/északi utazásra még jó tíz évet várnia kellett, amikor a kis lurkók már vadul szelhették a határokat a hamis vonatjegyekkel. És változott bármi a nagy csíny következtében? Természetesen nem. Énekórára kell járni, pedig lehet, hogy Géza tehetségesebb matekban. Ahelyett, hogy valami versenyre készülne abban a heti nem tudom hány órában, énekelnie kell, csakhogy a szülők és az igazgató megnyugodjon, ezzel visszatartva a tehetségeseket, akik lehet jutottak is volna valamire az énekléssel. De nem, a mai világban nem tűnhetsz ki, mert azzal megsértesz másokat. Nem tűnhetsz ki, mert nem illik, mert az hamis, mert az elnyomó és kizsákmányoló. Megnyitották a közoktatás mindenki felé. A társadalom már nem analfabéta, ami jó, de a négy nyelvet beszélő, kifinomult arisztokrácia és nagypolgárság, a feltörni vágyó szűk középréteg és a nagyszámú munkás/paraszti réteg helyett most van valami silány alsó-közép valami, ami felé ma a legtöbb dolog haladni látszik.

Részben így múlik tehát Európa dicsősége...